ŐSSZEL. [1]

Az ősz nyájas verőfényén ülök,

Körültem sárga, száraz lomb zörög;

Oly jó ittkünn nekem!

A természetnek hervadása

Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,

Nem érzek én sem mély fájdalmakat;

S mig bús szellő susog

S nyájas sugár dereng az őszben:

Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:

Szakasztok kisded őszvirágokat;

S végök lesz hirtelen

Sovány, hosszúkás ujjaim közt...

Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?

A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?

Sokáig élni öröm-é:

Ha bánat, kétség, fájdalom van

Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,

Zavartalan öröm közt telve le;

Hogy élet és kebel

Fényes piros lángban, miképen

A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!

Ugy sápadok meg én is csendesen,

Mint ágon a levél...

Ah, a természet haldoklása

Lelkemmel titkosan beszél!