Ősszel, télen, tavasszal...

Nem mesét mondok

csak elmondom, hogy ősszel,

mint búcsúztak a lombok.

Szálltak a levelek,

s valaki halkan utánok köhécselt,

valaki, akit szeretek.

Olyan volt az a köhögés,

mint egy sóhajtás

mint egy óhajtás

mint egy üzenet messzire.

És elment a híre

mert bólongtak a fák

s szomorúan zizegtek vissza

a levelek,

a csendes, kicsi, szent tragédiák.

Gonosz, gonosz,

mikor a szelek játékukat játsszák! –

kicsavarták egy ház előtt

a kis akácfát.

Pedig valaki szerette nagyon –

csak az a jó, hogy nem láthatta úgy,

mert csupa-csupa jégvirág felelt

az ablakon.

Csak sejtette, hogy vége!

ráköhögött a végzet –

mikor mellette álltam

fájdalmasan a szemek közé nézett.

Aztán csendesen azt kérdezte:

milyen az idő? még havaz?

Aztán csendben azt kérdezte,

hogy lesz-e még tavasz?...

A tavasz olyan szépen muzsikált

a nagy erdő mögött,

s én valakivel mentem,

s valaki köhögött.

Nehezen köhögött

a friss tavaszba. Halál-igét mondott

sikongott, kongott –

s azután újra csend lett.

Valahol messzi sírban

a holtak egymásra nevettek,

nógatták halkan a Halált – –

– – Én sírtam...

S a tavasz olyan szépen muzsikált!