Ősszel

Tán már elázik a világ,

Úgy pocskol kint az őszi esső.

Az ég mint szürke remete,

Egykor örömnek embere,

Mostan bűnbánatos kesergő.

A fákon sárga lombcsomók

Víztelve már alig fityegnek,

Csak úgy hajol, görbűl az ág

Alattuk, míg mint cimborák,

Végkép elázva földre esnek.

Abroszba burkolt némberek

Szaladnak végig a híg sáron.

Jól el van dugva a fejek,

De lábikrájuk bánja meg,

A pap nekik már megbocsásson.

Egész udvar konyhába gyűl,

Pipára gyujt ez, az melegszik,

A tűz vigan libeg-lobog,

A lány kacsint, a vén morog,

S a munkás gondot mind felejtik.

Loncsos kuvasz rázkodik a

Pitvarban és ásit bujában,

Én is szintúgy megkívánom,

Oly átkozott az únalom

Az embernek így egymagában.

Száz mértföld most szomszéd, barát,

Nem is tudom van-é még ember,

De íme ostorpattogás -

Utána lassu caplatás -,

Kapumba, lám-e, kocsi hajt fel.

Gőzölgve áll meg a fogat,

Míg a kocsis nagy néha mordúl,

Kibontakozni alig bír

Bundájából, s ez szinte sír -

Kedves komám a tőszomszédbúl.

Hová lett most a rút idő?

Nem gondol arra senki többet,

Minden sürög, tetszélkedik,

Vajjon kedve miben telik,

Nyaggatja, kémli a vendéget.

A kandallóban tűz lobog,

A pipa vár s mit a ház adhat,

Mindennek a legis java,

S mi a kevés borsa-sava,

A jó sziv, illeti komámat.

Besompolyog a vizsla is

Gazdájáért fontos személy ma,

Tudtával van, hogy ünnep ez,

Vadászó bajtársat keres,

S jő ismerős barátkozásra.

Majd megered kérdés, beszéd,

Komoly s vidám tárgy tarka-barkán,

Míg lesz kedélyes hallgatás,

Csak néha perceg a parázs

És a tücsök ciripel halkan.

Úgy látszik, hogy zeng éneke

A tűzhely játszi tündérének,

Száz ábrándkép körüllebeg,

A pipafüsttel, s édesek

Az eszmék, melyek ekkor jőnek.

S bár senkisem szól, mindenik

Oly jól mulat mégis magában,

A gondolat is jobban foly,

Ha tudjuk, hogy velünk gondol

Rokon lélek - meleg szobában.