Összetartás, szeretet

Bús sirámú rengetegben

felzokog a torz halál,

bűnös arcú esti fantom

pusztulásról prédikál.

Régi nyájunk szertezüllött,

földeinken dúlt rögök,

s körbe lengőn, kárörvendőn

kacagnak az ördögök.

Ők pusztítnak, ők csinálták,

szavuk átkot, bajt hozott,

gyűlölködést, szertehúzást

s minden ember átkozott.

Árva ember lelke mélyén

pattannak a bűncsirák,

s jószándékok elhalódnak

mint a dérütötte fák.

Mesterük volt, szent kereszten

meghalt értük hajdanán,

mégse tudnak könyörülni

önmagunk és más baján.

Ütlegelnek, hajba kapnak,

irígységtől mind beteg.

Hahotáznak őszi szörnyek

s haldoklik a rengeteg.

Jaj ne halljam, jaj ne lássam,

hullj le, hullj le drága mély

édes álom, elfelejtő –

könyörülj meg rajtam, éj!

Hull az álom, jő az álom

elűzi a rosszakat.

Hóbelepte láthatáron

közeleg egy kis csapat.

Tűzzel, hittel, lobogóval

olyan, mint a régi nyáj,

fejük felett angyal szárnyal

és királyuk nagy király.

Napkeletről fényigézet

homlokukra ránevet,

s énekelnek, zengedeznek

sose hallott éneket:

“Amikor már álmot látunk,

mikor minden elveszett,

egy remény van, egy igazság,

összetartás, szeretet!

Kéz a kézben, új utakra

Két szemünkbe szél havaz

duzzadó erőnk felujjong

s int felénk az új tavasz.”

Hull az álom, jő az álom,

elűzi a rosszakat:

hóbelepte láthatáron

lépeget a kis csapat.

Szent zenéjű rengetegben

elnémul a torz halál

s bűnös arcú esti fantom

már hiába prédikál.