Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is

ez a kietlen őszi tájkép:

sétatér.

Azok az emberek, akik most hangosan beszélve

haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,

az a nő, aki mellettem ül a padon,

mindjárt meghal, feje félrebillen,

szeme kiszárad, húsa lehull.

Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,

a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Csak én fogok itt ülni magányosan,

céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.

Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak,

s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,

s mire nyomdagépek méhéből életre edzve

ez a vajúdó vers világra jön,

csak üveges szemek bámulják mindenünnen:

Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!

A levegő mintha végtelen víz volna,

türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,

hová sosem szürönközik sugár.

A fák:

sülyedt hajók árbocai.

A bokrok:

nagy vízi pókok, óriás meduzák.

Az út:

kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.

S a tó:

sötét álom a szívem fenekén.