ŐSZ, ŐSI ISTEN...

Ősz, ősi isten, gazdag és unott,

Kinek halovány ujjai közül

Aranypénz hull, s aranyaid unod,

És bú sárgáll halk mosolyod mögül,

És fonnyadt ajkad hűvös dalt fütyül,

Köszönt ma csendes, koldus rokonod,

Ki sütkérezve a bágyadt napon,

Halk, arany szekered útjába ül,

És hulló aranypénzednek örül.

Ülsz trónodon mélán és egyedül,

S nagy sárga szemed olykor lehunyod,

S nem nézel ránk a fellegek mögül,

Mikkel a tájat, rosszkedvű dohányos,

Füstbe borítod...

És bánatos és buja karnevált

Tartasz érett és fáradt parkjaidban,

A roskadó fákon tömör brokát...

De arany sípján a sötét csalitban

Zenélni kezd az elevenre vált

Ősi bánat, mely milljom éve itt van

Elrejtve rögbe légbe, fűbe, fába,

S megrázkódnak a...

Nézd, híres, kényes tüzeidből mi marad?

Ó, hogy lehet, hogy élsz? hisz minden elveszett,

S elejtett minden aranyfonalat kezed,

Mely a lét vak labyrinthusán átvezet,

Téli kemencének tapasztást... bölcsesség-sarat,

Melege nincs, de füstje könnyekig marat...

A gőgös isteneknek, ó, mi célja még veled?

Vagy tán csak arra jó tikkadt, bús lételed...

S ha már szemednek nézelődni, az se jó,

Mert fáradt s elgurulna már e bús, színes üveggolyó,

Elnézni a sok furcsa partot, merre visz a céltalan hajó,

S untatja már a fény a rajta lágy arannyal átfolyó...

Ha már a nagy tüzekből, mit az ifjúság rakott,

Bölcsességed repedt kemencéje melegül,

Melynek több a füstje, mint a melege...