Őszi délután

Ilyenkor sokkal mélyebb lesz az ég,

de hűvös néma, megdidergető,

kabátunkat lebegteti a szél,

s olyan a világ, mint a temető.

Az uccán fázón, reszketőn sietnek

nyarat-sirató furcsa emberek,

mintha mindegyik elvesztette volna,

amit a földön legjobban szeret.

S odafönt akkor a régi pompában

süt ki a csudás, büszke-fényű nap,

s ijedten tekint ragyogó arcába

száz szégyenkező, bús őszi kalap.

De csalárd a fény: tüzesített nyíllal

nem talál senkit, senkit homlokon

csak levilágít, hogy jobban meglássuk:

mennyi lesápadt, holt levél rokon!

Olyan szomorú, keserű ellentét,

hogy szánk szögéből imádság suhan!

Őszi napfénynél nincsen nagyobb átok,

Őszi napfénytől szabadíts, Uram!