Őszi érzés

Házam ajtajában

Ülök őszi estve,

Fecskék gyülekeznek, útra készülőben,

A kis házfedelre.

Puszta a völgy, észak

Zord követje jár itt,

S elvivé magával a,mosolygó nyárnak

Eltévedt virágit.

Látta szeretőjük

A dalos madárka,

Kebleikre vágyott s elnémúlva bútól

Készűl messze útra.

Könnyü néki válni

A fagyos mezőtől,

Hol csak pusztulás szól s gyászos síri hangok

A vesztett örömről.

Könnyü elröpülni

Sejtéstől vezetve:

Hogy mély tengeren túl megleli virágit,

Még szebben fölélve.

Ah, de mély a tenger,

Szárnya bírja-e majd?

Messze kéklik a part, s part-e vagy ködoszlop,

Mit találni óhajt?

Kis dalos madárka,

Társ tevéled lelkem:

Zengtem mint te, én is szép dalt a tavasznak,

Mit szivemben leltem.

S jött a fagylaló szél,

A világnak lelke.

Hervadtak virágim, s a tapasztalásnak

Zúza jött helyette.

És én éltem, amíg

Halni megtanultam.

Vesztve vesztettem, míg puszta életemtől

Megválok nyugodtan.

Mert valódi áldás

Sorsunk és nem átok,

Hogy minden napunk egy örömöt tesz sirba,

Míg vágyunk utánok.

Most úgy függök én is

Már csak a világon,

Mint a száradó lomb, s messze, szebb hazába

Engem is sejtés von.

Óh, de mély a sír is,

S ami int, ha part-e

A vesztett virággal? S a sejtés, ki tudja,

Honnan - merre - merre.