Őszi harangozó

Az idén korán kilelt az ősz

széltől lúdbőrzik saraink puhája:

siess harangozó! az alkony megelőz.

Morc pityergős már az ég orcája

mint gyermeké, ki mécset tör feléd,

mert elveszett aranyos labdája.

A durva szél a fáknak levelét

söpri, söpri, melankolikussan

mint holmi durcás, duzzogó cseléd.

Én nem tudom, hogy útam merre fussam

s a nagy vágytól lábam csak ténfereg:

mennyi rossz szem néz már rám gyanussan!

Nem merek s únom, hogy nem merek

dacból előttük levetkőzni pőrén

s szemetektől megkopni, emberek!

Mint bakfislány éjjel letolja dőrén

paplanát, ingét, hogy Isten szeme

korcsolyázzon legalább síma bőrén:

perverz lelkem épúgy tolja le

takaróit az utolsó szálig

mikor maga van (Isten látja-e?) -

más előtt nyakára húzza állig

mint a szemérmes vénleány, a Föld,

fehér paplant von magára nyárig,

amint levedlik testéről a zöld. -

Máris messzebb járja a régi táncos

körül, a Nap körül a régi kört,

hogy az ne lássa, hogy a bőre ráncos

a sártól s szeme nemsokára holt

üveges lesz a fagytól, régi lángos

napbanéző tekintete zord

(nem a napé már, hanem a halálé)

s fürte olyan egykettőre ősz

mint siralomházban bukott királyné.

Siess, harangozó! A halál megelőz.