ŐSZI KIKIRCS.

Elő-jövél megint

Muló évnek végső virága!

Halotti dísz a puszta tájra...

S jöttöd meg-int:

Hogy haldoklás borúl el a világon...

- Ah, minden csak tünet, minden csak álom!

Nem nőlsz te fényben és harmatban,

Burokból nem fejlesz ki lassan;

Nincs zöld lombod és nincsen ágad,

Gyöngéd tested egy éjjel támad,

S a máson gyorsan tűnik el, -

- Nyomán uj sarjat nem növel.

A föld, mely néked létet ad,

Ősznek halvány kikircse!

Nem azért szül, hogy általad

Magát felékesítse.

Emlékezik csak szebb napokra,

Midőn virult pázsitja, bokra;

S előhoz a bús őszi tájon,

Hogy aki lát,

S elveszté rózsás tavaszát...

Emlékezzék és lelke fájjon!

Késő időben hangzó ének!

Késő virága puszta térnek!

A mult nevében hű testvérek...

Mind a ketten arról beszéltek!

Hallatszik a dal s nincsen dalnok...

A föld alól jövén a hangok:

Átrezgenek vén sírokon,

Emlékgazdag téren, romon;

S a csörgeteg halk morajában,

Mint keltek, elmerülnek lágyan!

S nem zeng a késő dal, hogy újra

A szíveket hő lángra gyújtsa...!

Nem hoz reményt, szerelmet, vágyat,

- Halotti ének hangja bágyadt, -

Emlékezik csak szebb időkre:

Midőn eget földet betölte.

Zendűlsz, oh hang! a puszta tájon,

Hogy aki hall,

S egykor meg nem hatá a dal:

Emlékezzék és lelke fájjon!

Szeresd a szép kikeletet,

Szeresd, amíg szeretheted!

Hogy ösvényed rózsákkal hintse...

Mert eljön a bús ősz kikircse,

S im a tündér kép semmivé lőn...

Szeresd a dalt, szeresd, szeresd!

Mig meg nem zendül búsan, - későn!