ŐSZI KIKIRICS.

‘Légy üdvöz, jó természet,

Édes szülőanyánk!

Nyájas szerelmed árad

Kikeletkor reánk!

Mi vagyunk a kinyilt föld

Első virágai,

Hozzánk jön a legelső

Szellőcske játszani.

Az égnek tiszta mézét:

Az édes harmatot,

Testvérink közt először

Velünk kóstoltatod!

A csillogó verőfény,

Mely reszketőn ölel:

Meleg csókját, szerelmét

Mással nem osztja fel.

Alusznak a virágok,

Mi már ébren vagyunk!

A bérc mogorva képe

Megenyhül általunk,

Mi, mintha nyelve volnánk

A jó földnek, ki szól:

A közelgő tavasznak

Tündéri bájiról.

Légy üdvöz, jó természet,

Édes szülő anyánk!

Nyájas kegyelmed árad

Kikeletkor reánk!

Ifju kikircsek ajkán

Igy hangozott a dal,

Eggyé olvadva a táj

Lassú fuvalmival.

Igy örvend a szelid nép,

De van: ki bús, beteg,

Nem mondja a tavaszdalt,

Melyet mond a sereg. -

Hát a piros virággal

Szomszéd a halavány?

Vagy együtt jár a fénnyel

Testvér gyanánt az árny?

Nincs boldogság, amelynek

Ne volna bánata!?...

És szól a bús kikircsek

Békételen hada:

»Oh hadd emésszen a bú:

Csak jól teszen velünk!

Hervaszd, hervaszd, enyészet,

Megútált életünk!

S te jó anyánk, természet!

Gyöngéd szülötteid,

Kik más vidékre vágynak:

Meddig felejted itt?

A völgy lepkéje járhat

A bércen szabadon;

Más tájra megy lakozni

A lanyha fúvalom;

A csermely, aki szirtek

Forrásiból fakad:

A völgyön fut s bejárja

A rónatájakat.

S szegény virágnak innen

Mozdulni sem lehet!

Ah szép szabad világ!... itt

Gaz, cserje eltemet!

Oh végy fel minket innen,

Szelíd anyánk keze!

Gyökünk a sík mezőség

Hantjába téve le;

Ott óhajtunk mi lakni,

S éltünk virulata:

Ne a tavaszban légyen

Mikép eddig vala;

Midőn sárgulva kezd a

Fák lombja hullani:

Legyünk a csendes ősznek

Nyiló virágai!

Ha van virág, mit a kéz

Rengő bölcsőre szed,

Felékesitni a szép

Ifjú természetet:

Legyen a virág az ősznek

Borongós idején,

Koszorú a koporsón

S a haldokló fején!«

És mig ekkép beszéltek

A békétlenkedők:

Gyorsan megnyilt alattok

És elnyelé a föld.

Majd elvirult az élet

Megért az uj kalász;

Zörögve ing a kóró,

Melyet szél karja ráz.

S zöld köntös fedve gyöngéd

Alakjok melegen:

Kibujtak a kikircsek

Az őszi téreken.

Hideg kő s cserje által

Most eltemetve nincs;

Körűle sik, szabad tér...

És boldog a kikircs:

»Légy üdvöz, jó természet,

Édes szülő anyánk!

Az ősz virági lettünk,

Tágas tér lett hazánk.

Mi szép itt s így az élet:

A lomb zizegve hull...

Halkan bucsúzik a szél

Hű játszó-társitul.

Ha a sápadt világon

Nyájas napfény dereng:

A szivnek érzeménye

Fájó, fájó, de szent!

Ábrándiban a lélek

Ah szinte megszeret:

Halavány arcu szép hölgy,

Enyészet, tégedet!

Légy üdvöz, jó természet

Mi meghallgattatánk!

Ah!... csak e szörnyü köntöst

Ne adtad volna ránk!

Nem látja tőle senki

Karcsúdad termetünk:

A lomb zöld tengerében

Egész elsűlyedünk!«

És a földből feléjök

Egy halk szózat hatott:

Miért vágytok levetni

A jó ruházatot?

Békétlenek! hisz a lomb

Mely zöldelőn befed:

Pirosló arcotokhoz

Díszűl teremtetett.

Késő ősznek leányi!

Titeket e meleg

Köntös nélkűl az éjben

Dér és fagy ölne meg!

És ők meg nem nyugodva

A földnek szózatán:

Bánattal haltanak meg

Kevéssel azután.

De amint uj tavasz jött:

Egész ruhátlanul

Bujtak fel a kikircsek

Az őszi hant alul.

Kikeletkor, magában

Zöldül ki a levél.

- A természet kezében

Nem veszvén semmi el. -

De a nappal ködös, bús;

Az éj deres, hideg;

A rét végső virága

Fázlódva didereg.

Nem érzi most az ősznek

Mosolygó örömit;

Beteg lesz, végre meghal...

És élte oly rövid!...

A bús kikircs s az ősznek

Derengő napjai:

Mosolygó szép tavasznak

Halvány viszhangjai!