ŐSZI KONCERT

Praeludium Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,

sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.

Most itt az ősz és én vagyok az ősz,

és régi bútól vemhes újra versem.

Beteg az arcom, beteg a dalom,

az elmulást sápadva szomjazom,

az életet, mely már csak félig élet,

a hervadt holdat és a sírt,

s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,

nem is vagyok más, egy beteg poéta.

Ha egyet nézek, elfakul a fény

és ferdül a nap, mint a hold karéja.

Ha kettőt nézek, hullik a levél,

és föltámad az, aki rég nem él.

Ha hármat nézek, az erdőn keresztül

szél száll és kiszakad a köd,

és a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután,

és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,

talpig fekete gyászoló ruhám,

s vörös szemem a könnyektől sötétül.

Fekete kalap és egy lomha bot,

az útakon álmodva ballagok.

Levelük a fák az aszfaltra sírják,

és csengenek és zengenek

az utolsó neszek, az őszi trillák.

A fák: Múlt este kezdődött a rékviem.

Poros és szürke volt az alkony,

a görbe fénybe mentek hazatérők,

és béna vágyak mentek lomha mankón.

Múlt este kezdődött a rékviem.

Múlt este volt, igen, igen.

A tó: Múlt este volt,

elbújt a hold,

és megfagyott a csöndtől a vizem,

Múlt este kezdődött a rékviem.

A folyók: Hazátlanul fütyültek

a ködben a hajók.

Keresve egymást sírva jártak,

mint a kisértetek, az árnyak,

s az ég, a föld úgy hallgatott.

Hullámaim remegve összebújtak,

akár a félő gyermekek,

és sírdogáltak hajnalhasadásig,

mind könnyezett, mind könnyezett.

A tó: És a víz a fáradt hajókon

olyan nehéz lett, mint az ólom.

A liget: És délután járt itt egy beteg ember,

s azt mondta nékem, nemsokára meghal.

A rét: A lég is megfeszült, mint egy üvegfal,

és födve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.

A házak: Mi is elbújunk a homályos égbe,

és összeszorulunk, mint a csigák,

és alkonyórán, alvó ablakokban

föllobban a langyos lámpavilág.

Most a cseléd is elborulva nótáz,

az emeleten égő vasalót ráz

vöröslő tűz-körökbe,

és aki megtér elhagyott szobánkba,

itt is marad örökre.

A nő imádkozik, a férfi bámul

és jeleket les a jós éjszakábul,

ügyetlen ujjon bukdácsol a skála,

az eső is skálázik egymagába,

és a diák fönn egyedül

egész éjszaka hegedül.

Az ablakok: Mi is siratjuk őt,

siratjuk, aki itt lakik,

a nyárt, a nyári álmait.

Mi is siratjuk őt,

gyászoljuk őt és dobolunk,

a szél, az éj üvegdobunk.

És sírnak rá az üvegek.

Az ég: És az eső is megered.

A viharok: Már vérzik a nyár,

a hervatag asszony.

Szél a haraszton.

Kár érte, be kár.

És rebben a sóhaj,

jaj, várjatok, ne még.

És lombtakaróval

takarja tar fejét.

Haha, haha,

hull a haja

és vézna arca hóka.

Fején vörös paróka.

Jó éjszakát.

Minden csupa árnyék

és ő, a világszép

már festi magát.

Az utcák: Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A pálmák: Mi még hiszünk, imádkozunk a naphoz.

A virágok: Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jó éjt,

s borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.

Jó éjt virágok és jó éjt világok,

lázas lányok, halotti húgaim.

Jó éjt testvérek, őszi rózsa,

hű rezeda, szép kankalin,

buja thuja, szegény, beteg ciklámen,

most haljatok meg.

Az eső: Kip-kop.

A fellegek: Ámen, ámen.

A férfi szól: - Nézd, nyáron azt mondtam magamba:

De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.

Jő valaki, ki csendes és beteg,

megnő a házunk majd, ez a csodás ház,

s a szél bongó telefondróton hárfáz.

Behull a meseházba a verőfény,

és fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,

vagy hintázunk együtt a hintaszéken,

vagy álmodunk az elhagyott verandán.

Te hímezel, sötét arcomra bámulsz,

melyet tűzfénybe von nehéz havannám.

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:

Majd jő valaki és szeret talán,

künn sárga fák közt járok lábadozva,

járni tanulok egy nő oldalán.

Tipegek, és ha félek hazamenni,

a kertjeinkben árnyra árny oson,

hazavezet és megcsókolja számat,

gyógyítva csókol a mély folyosón.

És félti szájamat, mint egy sebet,

és csendben eltol, ha csókot adok,

és tiltva teszi ujját ajakára,

mert betegnek árt, jaj, árt a csók.

Most itt vagy és vagy beteg-ápoló,

csókkal gyógyító beteg-ápoló.

Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -

csak sose lenne a csóknak szünetje -

hajh, nyári láz, hajh, bús delírium,

csókok szüretje, életem szüretje.

A nő szól: De én szeretlek, édes emberem,

az életem gyógyítja a tiédet.

Gyógyítja egyik száj a másikat,

gyógyítja egyik kéz a másikat,

gyógyítja egymást két szegény kis élet.

Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,

a bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.

Gyógyítja a vak éjszakát a nap,

gyógyítja a sziklákat a patak.

Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,

ha ráborul a tűz-gyötörte főre,

gyógyítja a fű a beteg sebet,

s a fekete hajat a szőke.

A férfi szól: Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed

az ördögi cérnák között motoz.

Bukfencező csel, kínai kötés

és távoli és titkos és gonosz.

Egy kis manócska, mindegyik kötőtű,

cikázó újjaid iramja gyors.

Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve oldasz,

te vagy a sors, a sors.

Makrancos munka, női mánia,

valami baljós, balos, ördögi,

én nem tudom, csak félve bámulom,

hogy távolságunk tűkkel tükrözi.

Oly messze vagy te s e galambi játék,

fehér fonál puha pamutba tör.

Ki hal meg itten és miért e háló?

A tű az öl, az öl.

Makrancos munka, bujtó babona,

alattomos, hisztérikus-merész.

Most sunnyogó, huncut, igénytelen,

mint lassu cica, hogyha egerész.

Játék a seb, játék a kacagás is,

s komoly halá a díj egy kacajér.

És csillogó tűk, csillogó szemek közt

hull-hull a vér, a vér.

A nő szól: Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?

Mit lát szemed az üres levegőbe?

Mit énekelsz? Miért siránkozol?

Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?

Mért nézed úgy két dombos melleim,

mint temetőben a sírhalmokat,

mily könnyeket törölsz szegény hajamba,

és éjidőn micsoda riogat?

Mondd, mért beszélsz mindíg feketeségről,

mért látod szőke fürtöm feketén,

Most sír vagyok én és halotti urna -

mondd, kit temetsz belém?

A férfi szól: Én eltemettem, édesem, beléd,

kit most borzongva hívok újra vissza,

mint halvány lángnál bomló spiritiszta

halottjai kisértő szellemét.

Én eltemettem, édesem, beléd,

vidám szemedbe az ő bús szemét,

a te hajadba az ő dús haját,

karját karodba,

s most mind a pompa

a te szegény testedbe suhan át.

De lásd, fejemen most a mult cikáz,

és lelkem száll, a végtelenbe túl,

száz idegem megint feléje nyúl,

s mint beteget, elönt az esti láz.

A nő szól: Pokoli éj.

Iszonyú, iszonyú.

Az éjszaka mi mély,

csupa láng és ború,

halálharag, lég-háború.

Iszonyú, iszonyú.

A férfi szól: És most megint elémbe jő -

egy pillanatra - régi minden,

hervadtan és halotti ingben

kopog-kopog az ősz, meg ő.

A nő szól: Ó jaj, te félsz,

kiről beszélsz?

A férfi szól: Idézem őt.

Gonosz, hazug kezét idézem.

Idézem őt.

Ezen a poklokszülte éjen.

És kék szemed fekete lesz.

Hajad sötéten csergedez.

Hozzá hasonlít a te főd

s a levegőben érzem őt.

Parancsoló árnyék, félig valóság,

félig szeszély.

Most párka, végzet, kezében orsó.

A nő szól: Beszélj, beszélj.

A férfi szól: Ó, hogyha láttad volna egyszer,

amint könnyezve, mereven,

imádkozó, áldott kezekkel

letörte én áldatlan életem.

Ó, hogyha láttad volna egykoron,

mint mostan én az arcodon.

Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,

a szája egy kis rózsaszínű színház.

Villanylámpácskák gyúltak a fejében,

ha nevetett,

rózsás világos lett a levegő is

feje felett.

Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,

mély tükrök mélyiben,

és az ezüstmámortól szertepattant

a tükör és szivem.

Megfeketült a mellemen a rózsa,

melyet adott,

és ráncos lett, mint egy vénasszony arca,

halott, halott.

És megvakult kezében

az ezüst és arany...

A nő szól: Csitt-csitt, elég,

mostan belép,

közénk ül szótalan.

A férfi szól: Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja,

és nem mint én, ki tőle idegen,

ki férfi-fővel komorlok a létbe,

dúlt csillagokba nézve mereven.

Te szent vagy és dal és harmónia,

én a természet mostohafia.

Nekem beszélni kell és sírni, sírni,

de a te némaságod szónokol.

Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,

üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.

Te bútora vagy elhagyott szobámnak,

én gondolat-kaosz.

Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek,

nem vagy se jó, se rossz.

Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy

és hordozója százezer tavasznak.

Én kincseim közt meztelen didergek,

de te mezítlen vagy királyi-gazdag.

Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló,

tojásdad tested a kereveten,

mint egy gömbölyű, forró, eleven

tengermorajt százszorzó, drága kagyló.

A nő szól: Nézd őket itt... Míg várunk a vonatra,

hogyan cicáznak kormos árnyaink.

A kavicsok közt, a fényes sineknél

zöld csillagunk meddő sugára ing,

és úgy folyik a fénye arcainkra,

mint beteges, halványzöldszínü tinta.

Folyik a holdfény,

a régi kiholt fény,

s lenn összesímul két alak

sötét tagokkal, hallgatag.

Nézd, most húzódva messze távolodnak,

most összeér árnyék-kezük,

s ölelkeznek, szegény, szegény bolondok,

mivel mi is ölelkezünk.

A férfi szól: Ez itt a korzó.

Itt egy hervadó kert,

mely érzi már a gyilkoló októbert

és sejtelmétől is oly halovány.

A fái közt már-már betegen illan

az őszi nap, a sárga, őszi villany,

bágyadt villanyfény haldokló szobán.

Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,

mert fájdalmas lelkembe meggyötörve,

bámulva nézi önmagát az ősz,

mint egy kisérteties, mély tükörbe.

Ez itt a korzó.

Most tekints körül,

s nézd a parázsló brilliántot, édes,

nyíltan, közönnyel, bátran, ahogy illik

egy „hipermodern” költő kedveséhez.

Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,

halványpirossal, kiszíttan, fakón,

a kánikula sok-sok martaléka,

egy kerti szék az őszi udvaron,

rongyok, remények, megpörkölt rakéták

és cigarettavégek és szivek,

fölöttük az árny, a halál, az éjjel

és a hideg, a szomorú hideg.

Itt egy kávéház, fázó, néma néppel,

ott meg az irodalmi emberek,

kik szivarozva, szigorú szemölddel

szegény hullám fölött veszekszenek.

A nő szól: Én odamegyek és megkérem őket,

hogy tégedet nagyon szeressenek,

és értsék meg vívódó éneked.

Én odamegyek és megkérem őket,

pajkos kacajjal, mint egy könnyü tündér,

hogy lássanak be fátyolos szivedbe,

szeressenek elátkozott szivünkér.

Általkarolom csöndesen a lábuk,

az életed szelíden elmesélem,

hogy megriadjanak és tág szemekkel

bámuljanak reám az őszi éjen.

Mert szép a lelked régi bánatoktól,

oly édes és jó, mint a tiszta bor.

Ó, én tudom, ki vagy te és mi vagy te,

a te dalod rezgő rezedaillat,

pünkösd a kedved, templom a szived,

és hogyha szavad néha elijed,

előtted szellemek és árnyak ingnak.

Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,

ha néha álomlátón hátra-hajlasz.

Én láttalak a kulcslyukon keresztül,

hogy átölelt sok lenge látomány,

és egy tekintetedre

halványan és remegve

bús angyalok röpültek a szobán.

A nő szól: Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek,

csak azt tudom, hogy fáj s valami jajgat.

Szavaid sokszor félve hallgatom,

csodálkozom az elröpült dalon,

s idézem a világgá szállt siralmat,

mely a szivedből jött - érintve szádat -

és mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek.

Gyümölcs, öröm közt édes a halál

és szép a gyász, a félő suttogás,

a dal, amely remegve tétováz,

és azután szédült magasba száll.

Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál,

e piros-sárga, őszi karnevál.

A férfi szól: Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,

ruhák között is százszor meztelen,

a hervadásba nyúló buja csókfa,

megrészegülő bíbor levelen.

Őrült menád - kavargó fürteidben

a régi lázak láza szálldogál,

szüretre zendül minden táj körötted,

csiklandja orrod erjedt muskotály.

Ó, örökegy, - ó, ősi titkot érző -

ó, változó kép - táncos tünemény -

te látod még a régi, részeg istent

őrjöngve párduc-szekerén.

Én más vagyok, lásd. Isten, ember nélkül

daloltam ezt a férfi-éneket,

hogy hallottam szivemben s a bokorban

a csöndet, amely rajta lebegett.

A végtelenség bús hárfája lettem,

és összegyűlt minden jaj a szivemben,

s mostan viszik-viszik e kis dalok,

és belezüllnek, meghalnak sóhajtón.

Az ég, az ősz, az éj: Tücsökcirippelés egy régi ajtón,

melyet mindenki elhagyott.