ŐSZI SZÁNTÁS

Még hull a nyári fények zafir, rubin, agát

Esője, szinte zeng, de már borús e zengés,

Selyembevont bokákkal borzong már a merengés,

S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.

Már oly valószinűtlen, hogy édes volt a nyár,

A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél,

Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél,

Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.

Ó, árva már a lélek, csak fájdalmait érzi,

Mint sugaras álmából feleszmélő beteg,

A szem szétnézni sem mer, a hervatag hegyek

Rőt orma vérontások vad foltjait idézi.

De barna közönyében, se derüje, se gyásza,

Hallgat a völgy ölén a vasfényű ugar,

És várja az ekét, mely gazdag és fukar

Méhét felsebzi újra, zord dacra, ősi nászra.

S ó, ujra verejtékez az emberi Reménység,

E nagy, makacs paraszt, s merőn előre néz,

Lenyomja bús ököllel a zökkenő, nehéz

Vasat, míg nyögve enged a titkos, néma mélység.

Ó, így talán a jobb: ha seb sajgása bánt,

Ne is kötözze halk Múlt, illatos patyolat,

Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt -

De áldott a kemény kéz, mely a jövőbe szánt.

Ó, így talán a jobb: mindig új, szent vetések

Zöld sarjadását várni a vak ugar alól,

Míg majd igaz Tavasz pacsirtahangja szól,

S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések.

Ó, így talán a jobb: győz a szivek reménye,

S a Sátán katonája, a rettentő Jelen

Örökre összeomlik egy drága reggelen,

S mellén kialszik véres érmei komor fénye.