Őszi tájék

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.

Suhogva a parton hajlong a sikár.

Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:

Hogy oda megint az örömteli nyár!

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.

A cinege fázik a tüskebokorba’.

A kerti haraszton zokogja a szél:

Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Ezért születünk hát, ez az életi cél?

Csak eddig a pálya, semmit se tovább,

Vagy itten az ember csak öltözik át?

Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?

Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?

Mi itt a csalódás, hol itten az álom,

Vajh innen-e, avvagy túl a határon?

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.

Bujdosni a tarlón indul a katang.

Elnémul az erdő, elszállt a galambja.

Siránkozik a falubéli harang.

Mezőkön az árnyék, tengereken hab

Mulik, születik, mint mára a holnap.

A szemfödelet rángatja hideg szél:

Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Hiába hisz ember, hiába remél?

Hát semmi, de semmi, ami vigasztal

Ott túl amaz árkon újra tavasszal?

Ereszkedik a ravatal a gödörbe.

Dörögnek a hantok: örökre, örökre.

A sírra borul le hű szerető:

Semmit soha vissza a temető?!

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.

Lemegy a nap. A nyáj hazatér.

Távolba vesz el halk, méla kolompja.

Kiált a kuvik, száll a denevér.

Sírhalmot ölelve az anya zokog.

- Majd kigyul a csillag, kisüt a hold.

S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:

Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!