ŐSZI VIHAR

Néha tudatom mélyein

Vadul fellobban a homály,

Mint a villámok kénköves

Fényében egy fekete táj.

Elhagyatott, kopár vidék -

Áll rajta némán, egymaga

A régi üszkös ifjuság,

Mint egy nagy, kísérteti fa.

Víg lombját elvesztette rég.

Fantasztikus törzse felett

Nyargalnak vég nélkül a vén,

Gomolygó bánatfellegek.

S míg körülfut a percnyi fény

A láthatár vak peremén,

Száz holttest villan meg a fán,

Száz öngyilkossá lett remény.

Megborzadok, de azután

Megint jön a szelíd sötét,

A mindennapi gond veti

Reám kegyelmes, jó ködét,

És újra élem a jelent,

Amely, ha fáj is, zsongva fáj -

De jaj, ha majd ismét kigyúl

A romantikus régi táj,

S az őrült fellegek alatt

Vad sárga fényt dobálva szét,

Idézi az őszi vihar

Jobb részem megölt életét!