Osztályrészem

Az élet árnyát, fellegét is

Szivárványszinbe’ látja lelkem.

Csalódni és remélni mégis:

Igy van megirva végzetemben.

S dallá szövődik minden eszmém

S mind, a mit érzek, álmodom;

De nyitját hasztalan’ keresném;

Mi czélja, haszna: nem tudom.

Sugártalan, ködös napokba’,

Ha rám borúl az éjek éje;

Fölhangzik édesen zokogva

A dal vigasztaló zenéje.

Ez tár elém egy szebb világot,

S ha lelkem errül álmodik:

A könny, a kín, a vér, az átok

Hallelujává változik.

S megszáll a vágy, hogy letöröljem

Könnyeit a szomorkodóknak;

S a béke útját megjelöljem

Azoknak én, a kik csalódtak.

Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;

S lelkem gyakorta felzokog:

Az emberek mind oly szegények

S nem lesznek soha boldogok!

Türelmet és szánalmat oltott

Belém a lét nehéz igája.

Tudom, hogy ép’ az sose boldog,

A kinek boldogság a vágya.

Tudom, hogy nemcsak én kesergek,

Bajlódik más is eleget,

Hurczolja némán a keresztet

S nem vígasztalja senki meg.

Óh, hála, hála, hogy keservem’

Nem hordozom magamba’ némán!

Van vígaszom, lehet pihennem,

Ha gondok árnya száll is énrám.

Borongás, üdvösség, igézet

Körülzsong lágyan, édesen;

S mit suttogásukból megértek,

Merengő, méla dal leszen.

Saját bubánatomban érzem

Örök bánatját a világnak,

S a lelki szomjazók nevében

Sóhajtom el szelíd imámat.

És öntudatlan’, önmagátul

Szakad szivembül énekem.

Örömet, bút, mindent elárul...

S én nem tudom, csak érezem.

S habár jövőmben írva látnám,

Hogy sohasem leszek szeretve;

S dicsőség nélkül, ifjan, árván,

Szegényen dobnak sírverembe:

A vágyat üdvben élni váltig

Siró zenébe önteném,

S dalolva várnám a halált, így

Sóhajtanám ki lelkem’ én.