Otthon [1]

Régen

kószáltam én a földön-égen,

köd volt előttem, köd megettem,

fricskával és füttyel fizettem

a szélnek, s az utcát tapostam.

Mostan

nehéz a lelkem, mint a mázsa.

Jaj, ez az élet áldomása,

nincs semmi már, mi lángra gyújtson.

Nézd, itt a portám, itt a kulcsom,

itt asztalom és itt az ágyam.

Vágyam,

a szajha, összevissza-párzott,

vemhet vetett ki és bogárzott,

és rémet-szörnyet kölykezett.

Ezek

a fattyaim mind énbelőlem,

pocsolnak a vérben, velőben,

övék vagyok, enyémek ők,

a vérem isszák, vért, velőt

gyilkos szeszéllyel.

Éjjel

a zongora, mint barna medve,

fogat vicsorgat fenekedve,

mint krokodil lapul a díván,

párduc a karszék, enni kíván,

kihív a harcra, beleránt,

a szekrény lomha elefánt,

s a kályha az arcomba horkol.

Olykor

állok közöttük én, komoly-bús

és tiszta szívü, régi koldus,

nemzője e garázda népnek,

és reszketek, hogy összetépnek.