Otthon [2]

Van egy fehér, fehér, fehér ház,

ahova néha elmegyek.

Fehér, fehér talpig fehér ház

és benne fehér emberek.

Leverem a port saruimról

ha néha oda elmegyek.

Nem látom őket, ők se engem.

Lecsókolom vak, szent szemük.

Álarc szorítja könnyes arcom,

de könnyeim nem keserűk.

Fehér virággal, puha szóval

lecsókolom vak, szent szemük.

Aztán remegve surranok ki,

sietve zárom a kaput,

hogy ott maradjon, mind a szépség,

ami fehér, meleg, hazug,

hogy még a könnyeim se lássák,

amint bezárom a kaput.