OTTHON

Amért van békés otthonom,

Ne mondj boldognak engem!

Felhők borítják homlokom,

Mély gyász borong szivemben

Köröttem boldog kedvesim:

De vannak elhagyottak;

A hideg éjben gyermekim

Künn fáznak, künn zokognak.

Fagyos szárnyával élesen

Megcsap az ősi szégyen:

Járnak magán, testvértelen,

Testvéreim az éjben.

Mit ér, ha boldog hajlokom

Betöltve puha kéjjel,

Ha szívem nem szakíthatom

Milljó darabra széjjel!

Mit ér, ha itten csönd honol

S beleng az égi béke,

Ha künn a poklok vésze forr,

Öröklött bűnök mérge?

Ott kívül minden reng, remeg,

És rajta nincs hatalmam.

- Megállhat-e, ó, Istenek,

E fészek ily viharban? -

De nem e fészket féltem én,

Nem csupán e családot;

Boldoggá tenni vágyom én

S ölelni a világot:

A boldogságot gyűlölöm,

Mely megbuvik magába,

Melyből a főrész nem ömöl

A nagy embercsaládba.

A boldogságot megvetem,

Mely egy kicsinke koncon

Lapulva rágcsál kéjesen,

- Pákosztos eb a csonton.

Míg lesz egy, ki nyomorban él,

Nem lehet senki boldog;

Rossz szív, mely önmagába fér,

Az önzők mind bolondok.

Boldognak mondasz? Ó, ne mondj

Addig boldognak engem,

Míg emberszív fájdalmat ont,

Könny ég emberszemekben!

Tudnám csak, hogy megváltanám

Véreimet a vérrel,

Magamat szétszakítanám

Milljó darabra kéjjel!

De addig csak hadd hordozom

A zordon gyászt, az átkot,

Hogy boldogítani nem tudom

A nagy embercsaládot!