Özvegy

Nevetni szívből újra megtanult.

S mert Nyár van még: a ruhája fehér.

De lelkében, a legbelső szobában,

Minden élőnél erősebben él

Az ifjú isten, aki tovaszállt,

Ki ajándékba kapta a halált,

Hogy férfi helyett csillaggá legyen:

Örök szépség és örök szerelem.

A lelkében, a legbelső szobában,

A virágait rendezgeti szépen:

Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,

Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen...

Ó mennyi, mennyi virágot kapott!

Pedig be kurta volt a földi éden.

Pár hétig tartott a paradicsom.

S most lányos asszony-lelkében pihen

Az ifjú hős, de nem ravatalon.

Élő erő és ható hatalom.

Fény, aki mellett árnyék a világ.

Emberarcok, hegyek és tengerek

Csak tükrök, mikben ő jelenik meg,

S kinyilatkoztatja folyton magát.

A megözvegyült lélek-palotán

Férfiak is, kérők is járnak át.

Tán akad, aki hosszabban tanyázik.

De ki eljut az utolsó szobáig,

Az a küszöbről némán visszafordul

És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.

Ki merne vívni azzal a halottal?