ÖZVEGY GÓLYA.

Távol tenger szigetérűl

Visszakerült párja nélkűl.

A szigetnek vad lakója

Tartja párját nyügben,

Vagy elveszett - mert közöttök

Nincs, ki lenne hütlen!

S alig lesz az ég sugáros,

A tavakra el-kiszálldos;

De sietve visszafordul,

Mintha fészkén várnák,

Hol örvendve, kelepelve

Lebocsátja szárnyát.

Tojás-költés idejére

Ő is lapul a fészkére;

Üres fészkét üli híven,

Üli éhen, szomjan;

Be-benyúlkál az orrával

Hű anyai gondban.

Fiatalok szárnya megnőtt,

Vigan űzik már a felhőt;

S ő egész nap a fiait

Tanitgatja szállni;

Itt az idő: hüvesülnek

A nap éjszakái.

Itt az idő: s utnak indúl,

Száll a messze tengeren túl;

Fészke mellett itt is, ott is

Hiven forgolódik;

Vándorlását, gyötrődését

Igy folytatja holtig.

Szemeimmel elkísérem,

Mikor száll a kéklő égen;

Ez a madár mintha sorsunk

Élő képe volna!

A szív ha szent tárgyat veszt el,

Tartja magát képzelettel,

Mint az özvegy gólya!