Pacsirta

A rét felett

Trillázva lebegett.

Emelkedett.

Alatta zöldesbarna folt:

Az erdő elveszett.

Dalolt, dalolt.

Úgy pazarolta magából a dalt,

Hogy mámorába szinte belehalt.

És mégis olyan üdén, könnyedén

Fakadt a dal belőle, mint a lomb

Nyírfatündérek karcsú ághegyén.

Lassan, nehezen, mint komor kolomp

Kondult a szívem - és eszméltem én:

Ez hát a dal, ez hát a költemény!

Ez a csattogó, büszke szárnyverés,

Ez a szárnyaló, friss emelkedés,

Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,

S hirdeti magát a széles világnak,

E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg

Zöld-arany zománcos erdők felett.

És akkor egyszerre belém nyilalt:

Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!

Sosem fakadt a lelkem könnyedén,

Mint rügy a nyírfatündérek kezén.

Csak puszta kézzel földet hasogattam,

Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,

S mikor a munkában elnehezedtem,

Fekete fenyők közé menekedtem,

Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -

Azután ismét vonatként robogtam,

Örvények szája felett szédelegtem,

Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.

Nem szálló darvak, - emelődaruk

Lendítették ki lelkemből a bút,

Az én világom a kohók világa,

Csákány csapása, pőröly zuhogása,

Gondolatok zenétlen muzsikája!

S most már hiába!

Hiába lebeg

A pici Mester a mező felett. -

A dalt, a könnyűt, a hivogatót,

A játszit, tündét, üdét, illanót

Nem tanulom már soha, soha meg!