PACSIRTADAL.

Ébredj fel, ébredj álmaidból,

Földnek határa, völgy, halom!

A költő dalt az elközelgő

Tavasz nevében hallatom.

Zöldűljetek...! a gólya, fecske

Elérkezik s meglátogat;

Fogadjátok nyájas mosollyal

Az elfáradt vándorokat!

Szeretni nem mer a madárka...

A ritkás, tarlott berkeken

Nincs elborító néma rejtek,

Hol édes a hű szerelem;

Fészket se rak... nincs lomb az ágon.

Reá hűs árnyat hinteni;

Pedig... véletlen megjöhetnek

Féltve ápolt kicsínyei.

Medrében, a kopár mezőkön

Oly nyugtalan sír a patak,

Mint a kisded, kit bölcsejében

Soká magára hagytanak.

Oh keljetek fel, rét s mezőnek

Mélyen alvó virágai!

Ékes liljomok, nefelejcsek,

Jertek el hozzá - játszani!

Ébredj, szendergő élet ébredj!

Hideg sirodból tört elő,

Boruljon illatos virágba

A szintelen halom, mező!

Harsogjon a lég, a ligetben

Dal és visszhang beszéljenek;

A rétet dus rendek borítsák,

A rónát ért kalász-fejek!

Elég az álom! - lankadást ad,

Ha hosszu, új erő helyett,

Természet, a feltámadásra

A pillanat megérkezett!

Fel, fel! munkás meleg napokkal

Sietve eljövend a nyár;

Sok szép remény a teljesűlés

Gyümölcshozó üdvére vár!

Hideg világ! mély álmaidban,

Halld és érezd meg énekem,

Amellyel hivlak, költögetlek,

S fagyos kebled melengetem!

Dalom fennről, a napsugárnak

Honából hangozik feléd:

Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal

S meleg sugárak erejét!