Pál öcsém sírjánál

Sirodnál állok, kedves Pál öcsém,

S könnyemre a sír néma, hallgatag,

Ki hinné, hogy alatta mint enyém

Oly zajgó szív s érzések nyugszanak.

Még tegnap egy vágy együvé csatolt,

S lelkünkben egy szent eszménykép lakott,

Még tegnap együtt küzdénk, fáradánk

Megérteni az életcélokot.

Ma sír takar, szavamra nem felelsz,

Mint aki pályázás közben leűl,

S vetélytársára sajnálkozva néz

Mért fárad olyan ernyedetlenűl.

A távol intő cél után, melyért

Ő is hevült, de látván balgatag,

Csalóka az, utközben félre áll

S szemén könny ég, de szívén nincs harag.

Óh jaj, hogy így van, bölcsőnk és a sír

Egy pont csak, mely körül futunk, futunk,

S midőn lihegve összeroskadánk,

Mindig csak a kis pont körül vagyunk.

Minden miveltségünk Bábel torony,

Vágyunk felérni véle az eget,

S hosszú fáradság, építés után

Oly messze az, mint volt fejünk felett.

Mért fáradál te is hát, jó öcsém,

Miért művelted hévvel lelkedet?

Hogy ott légy, hol a gyermek és buta

Kit véled együtt a sír eltemet?

Hisz azt mondják: egyenlők lelkeink,

S az ember itt csak vendégként mulat,

Ott túl feledve minden szenvedély,

Játék, keserv, a sír felett marad.

Ah, úgy te többé nem vagy már öcsém,

Erényeid, gyöngéid elhagyád,

Mi a miénk volt, s amért szereténk,

Levetkezéd, nem ismernénk reád.

Mi kötne össze, együtt érzenünk;

Hideg s döbbentő a tökélyesség,

Minden mi vonz, ami meleget ad

Az ember keblében egy gyengeség.

Te más lény lettél, voltad elveszett,

Csak a költőből él az, amit írt,

Mint a lehervadt rózsáról viszen

A röpke illat még mulandó hírt.

De a költő is halvány árnyképét

Lelkének bírja csak kizengeni;

S ezzel halálból szívvilágának

Vajh mily csekélyke részét menti ki.

S hát még te, aki nem költél, öcsém,

Burokban haladt köztünk lelked el,

Veled mindent, mint hulló csillagot

Nyom nélkül nyelt el a halott lepel.

Óh, mért él hát az ember, mért löké

Az Isten egy percre világába,

Hogy öntudatra ébredezve, az

Örökkévalóságot átlássa.

Átlássa istensége szikraját,

A roppant tért és a nyügöt nyakán,

S mint trónjáról száműzött istenség

Sírnál álljon meg percnyi lét után.

Vagy nem vesz el a munka és erő,

De méltó bért túl mindenik arat,

S mig szellemed magasb körökbe lép,

A durvább lélek tőled elmarad?

Sajátjaul maradnak érzeti.

Eszmék, kapcsok, miket kivíva itt,

S lelkünk folytatja, dicsőülve bár

Az életben megkezdett útjait?

Ez is szörnyű, kétségbejtő ez is,

Enyészni jobb mint ilyen öröklét,

Melyben még egy szál multunkhoz csatol

S árnyat reá földünk emléke vét.

Vagy a gyermek, ki itt sem élvezett

Ott küzdjön-é fel, s küzdjön büntelen?

S ki van, kinek nincs gondolatja, mely

Pokollá lenne örök üdvében?

S te is, ki itt már felküzdél öcsém!

Hogyan türöd majd örök éltedet?

Te, akinek tett volt egész valód,

A nyugalom halál leend neked.

Ha látod a lányt, kit szerettél itt,

S lelkeddel oly rokon lénynek hivél,

Hogy testben agg, lélekben halványúl

S a köznapiság mocskában alél;

Ha látod vészben, kiket szeretél,

S óvnod, vezetned őket nem lehet,

Ha köztünk napról-napra mindinkább

Hanyatlani látod emlékedet;

És látod a hont, a jogot és erényt

Vérezve, s nem siethetsz védeni:

Örök léted örök keserv leend

S enyészetért fogsz csak könyörgeni.