PALÁGYI MENYHÉRTNEK

Magányos társam! Üdvözöllek

Az írígy, zsarnok messzeségen át.

Vesztére minden társörömnek

Von ez rokon lelkek között határt;

Sötét hatalma leggyülöltebb

Épp az előtt, ki legmesszebbre lát.

Gyülölve gőgjét mindhalálig,

Lelkem lelked szomjazza váltig.

Ó, mondd, barátom, merre jártál,

Mióta elszakított végzetünk?

Az eszmék ős honába szálltál?

Szemed a titkok tengerébe tünt?

Az ihlet szent hevére vártál?

Vagy boncolád homályos életünk?

Áttört szemed a lét talányán?

Én egytül-egyig tudni vágynám.

Nekem a Múzsa volt szerelmem,

Az éjszakában őt láttam csupán.

Gyönyör volt a magasba kelnem,

S rohannom az egyetlen fény után.

Pár reszkető igét rebegtem,

De mit láttam, leírni nem tudám.

Csodálatos, pazar világban

Jártam, barátom, messze jártam.

S megnyílt ez örvénylét előttem,

Az őstitok, a rejtelem beszélt.

Lüktetni érzém agyvelőmben

A mindenség fönséges életét.

És lobbanóban, eltünőben

Éreztem az Isten lehelletét.

S e tündöklő csodák honában

Láttam, barátom, messze láttam.

Nem volt szabad soká időznöm

És színről színre néznem Őt merőn!

A régi bús, homályos ösztön

Zsibbasztá újra nemesebb erőm.

Talán hogy végkép ide kössön

És porig alázza büszke főm?

Gyülölöm e kényszert halálig,

S lelkem a fényt szomjazza váltig.

De hisz tudom; te is kutattad

Azt az egyetlen, drága, büszke célt!

Éles, de mély szemed a gazdag

Szellemvilágnak őseréhez ért.

Lelkét a rémes forgatagnak,

Tudom, te sem hiába kereséd.

Együtt haladtunk, társmagányban

Az eszmék órjás csarnokában.

Bár tőlem elsodort a végzet,

Testvér velem vagy mégis szüntelen:

És én veled; avagy nem érzed,

Hogy ott lakik tenálad szellemem?

Míg egyszer - látva az egészet -

Egymásba omlik lelkünk hirtelen,

S egyesülünk egy halhatatlan,

Mindent letipró gondolatban!