Palinódia

A Tisza partján új kalászok érnek

de e kalász mind könnyű, magtalan,

veti fejét, engedve, bármi szélnek

s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.

Az ily kalászok vaj kenyérig érnek?

s nem száll toklászuk léggé nyomtalan?

S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,

be bús lesz első őszi takarásom!

És mást álmodtam. Nem-hazug mezők

hol csüggni búzát önnön súlya ránt,

mely régi földből szívott új erőket,

szívet-szemet táplálni egyaránt.

Jó régi álmok! Kinevettem őket

s boszúlni most bánásuk újra bánt.

Min éltem én azóta? Furdaláson.

Be bús lesz első őszi takarásom.

Feledhetném-e a gyász emberöltőt,

melynek sara sarkamon száradott?

a lázasajku, lázbeszédű költőt

s nyugattá veszni indult holnapot?

áldhatnám tiszta dallal még a bölcsőt,

amely magyarrá búnak ringatott?

hogy friss reménnyel kelvén akarásom,

erőm ne szegné e bús takarásom.

Hogy únott őszöm válván új tavaszra,

feledjem azt, hogy sáros a tavasz,

hogy ne legyek világ cégére, gazza,

hanem, minek érzem magamat, az:

magyar lélek, de nem betegnek aszva,

költő, csekély, de büszke és igaz,

hogy a világ magam-becsülni lásson,

s szerény, de áldott lenne takarásom.