Palinódia

Nagy bánatom van, szörnyü bánatom!

Kerget kopár, utatlan utakon.

Ugy megrontott, ugy összeforrt velem,

Hogy lelkemről nem rázhatom le, nem!

Mig ifju voltam, küzdöttem vele;

De íme, megjött életem dele,

S melyet hiszékeny ifjuság igért:

Az a világ csak légvár, semmiség.

Óh, éltem átka, sűrü rengeteg,

Van-é utad, mely kifelé vezet?

Van-é tul csöndeden, homályodon

Egy kis zugoly, hol megnyugodhatom?...

Örök magányban, életem delén

Meghasonolva a reménnyel, én

Itt állok, s vissza már nem térhetek;

Nem kezdhetek egy másik életet.

Gonosz lidércz, ki egykor biztatál,

Ki, hogy kövesselek, csábitgatál:

Meddig kövessem áltató nyomod’?

Végső szavam hozzád: Légy átkozott!

Sokáig, bár a szívem vérezett,

Koldus-reménnyel áldottam neved’;

De te a szenvedőt kigúnyolod.

Jaj, a ki hisz neked. Légy átkozott!

Ki tudja, meddig bírja még szivem

S hol roskad össze majdan vériben...

Nem bánom én, akárhol, egyre megy;

Azt nézem én csak, hol pihenhetek.