Pán ébredése

A nyugtalan föld lázasan álmodik...

Ezüstös árnyak szállnak az éjszakán,

szines szalag övedzi főmet,

rózsafüzér s koboz a kezemben.

Fehér, merengő orgona-bokrokon

Selene fátylasan, mosolygva kél,

a jégre olvasztó meleg fú,

s forrva bugyog fel a szőke forrás.

A csíra mozdul, s a pihegő talaj

aszfalt-füzőjén nyögve emelkedik,

s az ébredés fuvalma áttör

vas-cimeres kapuk ősi gátján.

Sápadva néz a város a rét felé,

vén házak ajkán megfagy a víg mosoly,

s hallják az éjbe, félve hallják

láncrakötött nagy erők zugását.

És ing a kőfal; hősi birokra kel

a satnya sarjú s a remegő szobor,

görcsös gyökér bombázva pattan,

s messze sötétbe közelg az erdő.

Jön, mint haragvó, zöldhaju szörnyeteg,

lóbázza bőszen ág-bogas üstökét,

átfogja gyilkosan a várost,

és letiporja vadúl a sárba.

Farsangi zaj zúg a tavasz-éjszakán,

poros kupákba méz-izü bor kereng,

fehér bokák táncokba fognak,

s barna, pogány szüzek énekelnek.

S távolba, künn a széna-szagú mezőn

nyujtózva ásít, talpra szökik vigan,

s véres szemekkel, mennydörögve

lépdel a városon át a nagy Pán.