Pán halála

Alkonybiborban úszik a hajó.

A tenger keble álmodón piheg.

Csélcsap Zefír, az arra illanó,

Hableplét pajkosan lebbenti meg.

Langyos párázat rezg a légben;

A holdtányér az alkonyégen

Bágyadt szinéből lángba olvad át...

Köröskörül merengő némaság.

Lent a hajóba’

Pattog a nóta.

Durva hajósnak

Víg lakomátul

Keble kitágul;

Szűk nyaku korsók összekoczódnak.

Perdül a koczka, csalfa szerencse

Pörgeti arra, pörgeti erre.

Ölben a lányok,

Ing a ruhájok,

Szív az ajak hiblájai mézet.

»Lezbia, csókolj! éljen az élet!

Éljen a kedvnek mámora, gőze

Éljen a vágy, mely minden időbe’

Inni mohón kéjserleget unszol.

Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!«

S még hangosabb lesz a hajófenék.

Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.

Padlóra öntik a caecubumit,

Tiberiust, a császárt így köszöntve.

Egy ifju pár függöny mögé buvik;

Pajkos manó incselkedik körötte.

Mások szilaj cordaxot lejtenek,

S a gondtalan, a dévaj istenek

Látatlanul vegyülnek el e körbe.

És hallga, a hajó kormányosa

Hangot hall, mely nevén szólítja zordul.

»Thamus!«... Ki az? Ki volna! Nem csoda.

Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.

De ni! Nem volt ez az előbbi hang?

»Thamus!«... No várj, nem tréfálsz meg, bitang!

S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:

Ezüstszegélyü a hullámkarély.

A tengerből lágyan kirezgenek

A csillagok, vagy tán najád-szemek?

S távol, hová a szem sötétben ér,

Etóliának partja feketél.

Thamus körültekint figyelmesen.

Lélek se. Minden néma, nesztelen.

Csalódott mégis; s már indulna vissza.

Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza.

De ím, a titkos hang az éjhomályba’

Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.

»A földi hang embertől jő; ez égi.

Ki vagy? Mi kell?« - Thamus szepegve kérdi.

Harsány szózat zúg erre át a légen;

Meghallják lent is, a hajófenéken.

S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,

Légy tudtodon kivűl ma jós.

Elérve Palodesz magaslatot,

Add hírűl: »A nagy Pán halott!«

S elnémul a duhajkodó csapat.

Nem kell a korty, nem izlik a falat.

Thamusnak nem jön álom a szemére;

Magába száll, merengő, meghatott;

S midőn Palodeszt a hajó elérte:

A part felé

Kiáltja, mint a szózat rendelé:

»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? -

Megindulnak fák, bokrok és kövek.

Halk zokogás kél; elhaló sirámot

Kinos nyöszörgés, jajgatás követ.

Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,

Sirás hangzik fel, csukló, szakgatott.

De kétségb’esve túlzokogja mindet:

»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

»Némán hever hétcsővü fuvolája,

A mellyel nimfákat rémítgetett.

A föld mátul rideg, zord, néma, árva;

Nem élnek rajt’ a játszi istenek.

A szatirok, szilvánok és najádok

- Minden bokorban istenség lakott -

Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot...

Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!

A természetből elszállott a lélek.

Eztán a földön isten nem mulat.

Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;

Jön a szivet fásító öntudat.

Egyhanguság, elmélkedés unalma...

Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!

Megszünt az istenek pogány uralma.

Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

Hallják ezt a hajósok, de nem értik.

Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.

Ki fejti meg e százhangú siralmat?...

Ti embersorsot intéző hatalmak,

Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba,

Hogy mit jelent a természet siráma.

És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,

Az éj sötétje szürkeségre bágyad.

A lejtőn fínom ködburok lapul,

S titkos szózat kél íme válaszul:

»Pán és családja meghalt. Él az Isten:

Nem fűben, fában, kőben, de a szivben.

A kicsapongó istenek halottak,

Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,

A szenvedők birják eztán a földet.

Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.

Az erdő hallgatag, szelid magánya

A búsulóknak lesz vigasztalása.

Ki szomorú nem volt, az mind pogány,

Ő rendelé ezt így a Golgothán.

Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid

S elvette a világnak bűneit.«

És ím kelet felől, a hol pirosra

Leget, párát a hajnal fénye fest:

Az ég alján, a földdel összefolyva

Feltűnik a kereszt.