Pán

Főúri kertek vaskapuinál

gyakran megállok izzó, kába délben,

hol a gyökér falat tör észrevétlen,

s a lombozat zöld sátrakat csinál.

Tikkadt gyönyörbe leng a dús oáz,

pihen a rest szökőkút zöldes árja,

a nedv a fák izmos tagját bejárja,

mig benn valaki csendbe zongoráz.

S e kábulatban, elfuló örömben

rezegni érzem az eget fölöttem,

mivel a nagy kert lomb-benőtt falán

véres szemekkel és maró fogakkal

szirinxesen kel, s tántorogva halkal

ágaskodik, s nő, nő kacagva Pán.