PANASZ [2]

Jaj nekem, s jaj annak, aki engem

Verset írni búmra megtanított,

Aki fáklyát gyújta képzetimnek,

S lágy szivembe fúvalt gerjedelmet,

A kegyetlen!

Im nekem nem kelle sem szerencse,

Sem nagyoknak bíztató kegyelme,

Csillogó fény, s népimádta rojtok.

Gondolám, csak lant az énekesnek,

Zöld borostyán barna lyány kezéből,

S szép dicsőség hamva sátoránál.

Víg nyaram folyt, s hajnal hogyha támadt,

Dalba szállt az érzés hurjaimról,

Dalba szállt az estve szent homályán.

Nap ha forralt, bokraim födeztek;

Dörge néha, felderűle másnap,

S új virágzat ömle el a mezőken.

Ah, de bús alakkal vad honából

Jött el a tél, s a bokor leszáradt,

S nem ragyog virágzat a mezőken.

Űlök én im a hideg falak közt,

Ablakom tábláján csattog a szél,

S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről,

Nincs piros bor, hogy hevítse keblem,

S ajkaim közt elfagy a kelő dal.

Szép Apollon szőke fürteiddel,

Szánd az énekesnek durva sorsát,

És nem adtál fát ha tűzhelyére,

Sem piros bort hogy hevítse keblét:

Karja közzé tégy szelíd leánykát,

Csókjain hogy újra felhevűljön!