Panaszom

Nem vágytam soha vakmerőn

bírására, sem Édeni

szomjúh’zott gyönyörért - soha!

Nem vágytam szigorú köröm

igy megmennyeisíteni.

Olly csendes vala tisztesen

égő indulatom tüze,

mint a hült Temető, az éj

gyászával betakart ölén:

ámbár Láva futásaként

a kinzó szerelem lepne is.

És nyúgodt vagyok én egész

szivvel, mint az igaz Rény -

nyúgodt, mint az elalkonyat

akkor, amidön a Zephir

kissé ízleli álmait:

ámbár vágyaim olly mohok,

mint a fergetegek dühe.

Mint a Mennyei Lényre, én

nem néztem soha vakmerőn;

szent volt szívem előtt szeme,

szent arcája, tekéntete,

kármín ajkai, angyali

létében csupa szent vala:

ámbár szüntelen e velem

játszó Képezetem hideg

mejjén csüggedezék öröm-

ittasságba merülve el,

mint egy Kedvese csókiba’

telhetlen csupa elbujúlt

Nyájőr a liget ernyiben,

véletlen midön egy bokor

sűrűjéböl ölébe döl

játszó csalfa szerelmese.

S látásába, tenyésztem én

csak, mint üdvözülésre ment

Ősinknek kara Istenünk

nézésében, s az az angyali

Kép, mellyhez könyörögni le-

térdeplék egyedűl - az is

lengő barna haját csalá

ingerkedve magára. Ah!

sokszor néze Leselkedőm

onnét, a fagyalok kicsiny

ágacskái közűl, midön

a szép Nap rezegé magát

bús könnyemben elébe! ezt

Kedves nézte, de csak - kacag.