Panoptikum

Nézd: csurog a hűs őszi este nyirka,

az ember most üres szobában áll.

Az árnyékára bámul,

és a lelkében százezer halál.

Nézd: víg hegyekbe most rakéta pattog,

fürtök között kacagnak a szüzek,

és fojtó illatokban

mustos pincékbe gajdol a szüret.

Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok.

Az élet színe fekete s bibor

és a taposókádban

az ember vért és erjedt bort tipor.

Nézd: ott a betegek, hosszú menetben,

üreges szemmel, fázva, félszegen,

és meghalnak szüretkor,

mert végtelen a tánc, ó végtelen.

Nézd: vityillókban a temető alján

sárga halottra sárga mécs lobog,

s a viaszfiguránál

zokognak a jajgató asszonyok.

Nézd: a világ teljes panoptikumját.

A bábukat, kik járnak szerteszét,

s szívd a fájdalmad mézét

és a levegő gyógyító tejét.

Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal,

légy, mint az élet cifra tánca künt,

s a lelked bánatában

az ősz mint érett aranyalma csüng.