Papir-romok

Irásim közt motozgatok,

Foszlányokon merengek.

Ez össze-vissza hányt lapok,

Ezek a csonka versek

Másoknak semmiségek;

Nekem egy ifju élet.

Valósulatlan álmival

Elhervadt ifjuságom.

Óh, mind veszendő, mind kihal!

Csak tünemény, csak álom!

Százszor jobban szeretjük,

Ha vége s eltemettük.

Jövel, kis illatos levél,

Te drága kéz irása.

Sejtelmes vágyakról beszél

Minden kicsiny vonása.

Remények láza nemrég,

Most édes-kínos emlék.

Egy-két virágot, levelet

Még áhitattal őrzök.

De a regénynek vége lett

S a szív hozzá törődött.

Másért küzd, fáj szünetlen’:

Nyugalma lehetetlen.

A jó barát minden sora

Nagy eszmék hirdetője,

Volt szebb jövő apostola,

És Judás lett belőle.

Megcsalt, megmart azóta.

Sebaj! Hisz’ régi nóta.

Foszlányok! rongyok! A jelen

Csúf meghazudtolása!

Egykor barátság, szerelem...

S gunyos visszája már ma.

El, el, fakó halottak!

Emésztő tűzbe doblak.

Legyetek porrá, hamuvá,

Mint lángoló szerelmem.

Az idő sírba hantolá,

S óh, mégis temetetlen.

Fel-feljár, hogy kisértsen,

A mult emlékeképen.

Nem! Mégse, bús papir-romok,

Őrizlek néma kéjjel.

Szivem csak emlékszik, zokog;

Lángol, de haj, nem ég el,

Ti hamuvá, porrá lehettek;

De én azért sosem felejtlek!