Papírhajók

A folyó partján, melyet ismerek,

mint múltam halkan dongó vízimalmát,

szokatlan látvány: két kicsi gyerek.

Égszínkék szemük összemosolyog

s mennyországosan, báránykásan villan

benne valami igen nagy dolog.

Hófehér testük habosszirmú csókra

boldogan terül el a parti fűben:

Papírhajókat tesznek a habokra.

(Emlékező kiváncsiságban égek:

hisz csináltam ezt én is valaha

s olvastam én is Andersen-meséket.)

A folyó csörgőn, fodrozódva vágtat.

Beleteszik a kis papírhajókat,

s a kis hajókba ólomfigurákat.

Az elsőbe egy matrózlányka ül,

de visszanéz, mert íme, a másikban

kéményseprő ül búsan, egyedül.

Szivárog a víz, benne állnak térdig –

Fut a két csacsi kis papírhajó,

de egymást utól sose, sose érik.

Rátapad szeme a két kisgyereknek,

míg eltűnik egy messzi fordulónál,

s akkor riadtan összepityeregnek.

És gondolatban én is vetem-hányom,

hogy minek kell még könnyezni is néha

egy kéményseprőn, meg egy kicsi lányon.