Paplanom virágai

Bágyadt ágyban fekszem, fekszem.

Nappal már, de semmi kedvem...

Némán dalolnak lelkemben

paplanom virágai.

Néha egy-egy gépkocsi

az ablakon beszalad

és megtapossa kegyetlen

a szegény virágokat.

Óh jaj, minden csontom fáj!

A virágok alatt alszom,

mint majd egyszer, ha meghaltam.

Kedvesem, mért nem jössz már?

Szedd csokorba a virágot,

mig mindannyi el nem bágyad.

Festve bár, nem élni nőttek

és lelketlen szőtte gyár,

lelkemmel tápláltam őket:

hiszed-e hogy élnek már,

mint egy élő virág-szőnyeg?

s amint hangod vagy kicsi

csibénk csipogásai

érik, mind érezhetőleg

borzolódva emeli

fejét, s örül, mint mezőnek

virágai friss szellőnek...

Szedd hát, szedd csokorba őket

s tedd el nedves reggeli

szemeidnek poharába,

ne viruljanak hiába...

Óh jőjj már, nézd már! Lelkifurdalás

minden virág mit nem lát senki más

s talán ha bűn ma tőlem (amikor

ennyi virágot sem kap a nyomor

s paplana csak ha már nem látja, künn

lesz virágos a temetőn) ha bűn

ma mikor a Természet (jóllehet

ő minden embert egyformán szeret)

legtöbbnek csak a sirját hintheti

virággal - bűn így elmerengeni

mint kinek semmi gondja, ily vakarcs

semmiségen, mint ez a gyári rajz

ma mikor annyi szép és nagy dolog

mint csillagmorzsák, zúzottan forog

az Ürben: oszd meg ezt a bűnt velem

hadd szépítse a bűnt a szerelem.