Parasztdal

Ama fejér nyárfák alatt

A part felé,

Sürü rekettye közt vezet

Egy róna bé.

Óh! mert ez a hely énnekem

Irtóztató;

Ott egy vityilló, abba nyög

A szép Kató.

Hiszen no csendes este van,

Nincs semmi szél:

Mégis hogyan, hogyan rezeg

A nyárfalevél.

Óh, szép Katóm! nem reszket úgy

A nyárlevél,

Mint én teérted reszketek:

Hová levél?

Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz

Te tán soha,

Úgy bécsukott az a guta

Vén mostoha,

Miolta szép orcáidat,

Szép violám,

Ottbenn az ajtósark megett

Megcsókolám.

T’od, azt hazudtam volt neki:

Csak a pipát...

Hogy a manó el nem vivé

A vén szipát!

El sem hivé, rá sem hagyá

Egy szómat is;

Kikergetett s lelúgozá

Subámat is.

Azolta erre jönni is

Nem mertem én:

Tudod, pemetén jár az a

Puruttya vén.

Csak itt nyögök hozzád, Katóm!

E fák alatt;

Tudom, te is nyögsz a setét

Kémény alatt.

Füstöl, galambom! füstöl a

Kéményetek;

Mert tán bizony nagyon alá

Tüzeltetek,

Héj, héj, az én szívembe is

Nagy tűz vagyon;

Héj, héj azért sohajtok én

Ilyen nagyon.

De még az Isten módot ád -

Tudom, hogy ád -

Kimentlek én, vagy meggebed

A vén anyád.

Ha máskülönben nem lehet,

Felégetem

Azt a vityillót s őtet is

Belévetem.

A szívem is majd meghasad,

Kedves Katóm!

Hogy képedet még csak nem is

Csókolhatom.

Szegény legény vagyok; de csak

Egy csókot adj:

Ihon van a szűröm, nesze,

Gatyába hagyj.

De már reám setétedett

Az éjjel is:

Mégis csak itt kesergek én

Potomra is.

Bús sorsomat kesergem én

S a szép Katát.

Rózsám, aludj helyettem is -

Jó éjszakát!