PÁRIS, AZ ÉN BAKONYOM

Megállok lihegve: Páris, Páris,

Ember-sűrűs, gigászi vadon.

Pandur-hada a szájas Dunának

Vághat utánam:

Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.

Bűnöm, hogy messzelátok és merek.

Hitszegő vagyok Álmos fajából

S máglyára vinne

Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,

Rejtve, kábultan és szabadon.

Hunnia új szegénylegényét

Őrzi nevetve

S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.

Szemem nem zárják le csúf kezek.

Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen

Valami nagy-nagy,

Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,

Tisza kiönthet magyar síkon:

Engem borít erdők erdője

S halottan is rejt

Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.