Párizs

Most itt vagyok az aranykapunál.

Pilléreit búsan átkarolom,

és sírok és nagy szívvel jajgatok

fekete koldús arany romokon.

Félénk kezekkel hozzád tapadok,

fogadj be engem is, aranykapu,

virrasztástól vöröslik a szemem,

s a holnap, jaj, ki tudja, hova fú?

Kilenc évig bőjtöltem érted én,

kilenc tündértáj messzesége hítt,

régóta lestem holdas ablakon

kilencszer szép fehér tündéreid.

Add nékem őket. Víg bohóc leszek,

majd táncolok szökőkutak felett.

És bűvölő dalokat dúdolok,

hányom nekik a cigánykereket.

Gazdag szívem keleti gyöngyei

és színes álma mind aranyszemét,

te százszor áldott, százszor átkozott,

te szép és szörnyű, kiöntöm eléd.

Nézd, rádhajolok mostan szótalan,

csak koldus görbed ilyen csendesen.

Szobrok között síró szobor vagyok,

s két könnyező gyémántkő a szemem.