PARKBAN

Dús parkba léptem. Puha pázsit

Könnyűvé tette minden léptemet.

Együtt van itt, mit a szem áhit,

Mit szőttek isten- és emberkezek.

Szín- s illatorgona fogad lépten-nyomon,

S élvvágyam megpihen a boldog szirmokon,

Sóvár szemem betelik ennyi kéjjel,

S harmattá permetez égő tekintetem;

Láz elmém már-már kételkedni szégyell,

S megül a vész viharló szívemen.

Eloltja szomjam s kéjálomba kábit

A bűvös kép s a ragyogó keret.

Ifjú szivembe ifju hit sugárzik,

Nem üldöznek gúnyos tekintetek.

Itt fürtös lugasok csöndjébe járok,

Ott rózsa-erdők, gyönyörű körágyak,

Hatalmas kaktuszok bizarr csodája,

S az áloé, a kert dicső királya;

Majd színpazar, groteszk csoportok...

És én tovább, mindig tovább bolyongok.

Az ibolyák szerényen, rejtve nyílnak,

De kis szivükből messze száll az illat.

Kitárják keblöket a büszke liljomok:

Báj és szemérem két különböző dolog.

- Ó, öntudatlan, szűzi meztelenség!

A szerelemnek édes, tiszta szervét,

Míg a sejtelmes létbe olvad át,

Szégyen nekül láttatja a virág.

Ó, bűvös összhang, fénypazar homály,

Mit nem zavar kétség, amit sivár,

Zord bölcseség még föl nem dúlhatott -

Sátáni agyban született tanok! -

Agyam megittasult e bűbáj-tömkelegbe,

És csak haladtam mind tovább, tovább,

Beljebb, beljebb a szépség-rengetegbe,

Mind, mind magamba szíván kéjelegve

E virág-egyetemnek illatát.

S gyönyörtől ittasodva fölkiálték:

Örüljetek, Fény s Illat gyermeki!

Mely titeket szült, boldog volt az ágyék,

Rebegjetek örök hálát neki!

Mondám, s megint tovább haladtam,

Szíván a szépség részegítő illatát,

S egy sötét hang szólalt meg ím alattam,

Sosem felejtem rémes szózatát:

Vak álmodó, nem hallod a sirámot,

Mely mindenünnen folyvást fölszakad?

Nem látod-e, hogy milyen szörnyü bánat

Van a mosolygó, fényes szín alatt?

Nem érzed át a névtelen bút, mely emészti

Az egész nagy természetet?

Nem tudsz a szín mélyére nézni?

Nem látod-e, hogy itt minden beteg?

Nem az, minek látszik, itt semmi se:

Csak nézni szép, borzasztó lennie!