Pasztell

Nézel hajló tölgyfa-ágat,

gyomokat, miket kivágat

mord paranccsal zordon kertész,

széles paddal vár a kert-rész

sűrüje, hogy tűnj el, vessz el

jobbkezedben Sokratesszel.

Délutánra enyhe, szőke

fény esik a háztetőkre

s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány

galamb búg az eresz alján.

Alkonyatra sásos zugnak

mélyén futó vizek zúgnak,

csupa sötét, furcsa, hült nesz,

bús suhogás, mi körülvesz.

Ebben a nagy félig-csendben

asszonyszemek cseppje cseppen,

csak a lélek füle hallja:

nyirkos lesz a lombok alja.

Sok imbolygó, halk kisértet

lábujjhegyen jön el érted

s pillantván a barna fákra,

gondolsz régi balladákra.

Nappal-éjjel így terül szét

fölötted az egyedüllét,

lassan tompa, fullatag, nagy

csöndbe merülsz, hallgatag vagy,

nem akar a könny fakadni,

sem a szó könnyen szakadni,

mind nagyobb a néma sejtés,

mindig több a mélyre-rejtés,

minden nappal, amit élsz,

több, amiről nem beszélsz.