„Patyi”

A fényesfrontú Doge-palota

Nem állott neki büszke hátteret, -

Mégis olyan volt ez a drága kép,

Mint egy Szent Márkus-téri jelenet.

Most előhívom ezt az enyhe képet,

Úgy, ahogy lelkem lemezén maradt:

Szeptemberi vasárnap-délután

Ott ült az öreg almafa alatt

A csokoládébarna kisdiák,

Bőrén tüzes nyár páncél-patinája,

Bogárszemében őszi tisztaság.

Tenyérré tárta százkarcú kezét,

Erdélyi galambokat etetett,

És szálltak reá sikló-suhanással

Igazság, béke, szépség, szeretet.

Sugárzó arcán semmi nyoma gondnak,

Csak valami nagy, boldog bizonyosság,

Hogy a galambok mind, mind jönni fognak...

Valahol messze morajlott a sors,

De hangja elhalt, míg idáig ért.

Felfogja minden mérgezett nyilát

Az a kemény kis csokoládé-vért.

A jövő jön, de elülnek a rémek,

„Galambdúc lesz a páncéltoronyból”.

És e gyermekre tekintve - remélek.