PAUL VERLAINE ÁLMA

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

Forró és különös, áldott, nagy Látomás,

Aki sohasem egy s aki sohase más,

Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,

Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,

Sápadt homlokomnak verejték-patakán

Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:

Mint elnémult drága szavak suhanása.