PÁZMÁN LOVAG

Vára öblös teremében

Jár alá s fel bajnok Pázmán,

Lépteit majd csillapitja,

Majd megindul szaporázván;

Lába, szíve, egyre tombol,

Visszadöng a tölgyfa padló:

Udvaron áll, kész nyeregben,

Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.

„Hova férjem? édes férjem?

Ily korán? ily éhgyomorral?

Panni! Gunda! hol maradtok?

Egy, kettő, a mézes borral!

Menten itt lesz, (boldog Isten!

Még hajamba’ nem volt fésű) -

Ha egy percig vár kegyelmed,

Lesz kalácsom, új sütésű.”

Hallja Pázmán, elfordúlva,

Háza zengő fülmiléjét;

Csak pirosló füle látszik,

Az mutatja szenvedélyét;

Feje búbján holdvilág van,

Melyet érc-sisakkal föd be;

Nem felel, csak egyszer-kétszer

Kiköhent az őszi ködbe.

„Rossz idő van, édes apjok!

Nem tanácslom... hűs a reggel.”

Mond az urhölgy, és befordul

S visszatér nagy köpönyeggel;

Várva, félve, tűrve, kérve

Áll mögötte, hogy feladja:

De bosszúsan tiltja hátrább

Könyökének mozdulatja.

„Mire véljem, drága férjem?

Honnan e rossz kedve márma?

Nem aludt jól? rosszul ébredt?

Kénye ellen volt a párna?

Én vetem fel, két kezemmel,

Én puhítom minden este -”

Szól, s mint harmat gyenge fűvön,

Remeg a szép asszony teste.

Indul Pázmán, meg se állván

Könnyes szemnek, rezgő szónak;

De nem mindjárt leli nyitját

(Sarka felől) az ajtónak.

Néz utána egy-két percig

Szegény ifju asszony, Éva:

Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!...

Soha, soha ilyen tréfa.

Mikor aztán a küszöbnél

Azt se mondja: Isten áldjon,

Vas kezére omlik a nő,

Csókkal hinti, hogy megálljon.

De az, fogja, visszadobja,

Egyet mordul: „Vissza, kígyó!”

Ráfordítja a nagy kulcsot

S öve mellé szúrja: „Így jó!”

Visegrádon a király van heverő sorral,

Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral,

Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének:

De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.

Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány,

Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.

„Ki dörömböl? ki csörömpöl?” - „Ismeri fölsége:

Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége.”

„Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs!

- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs -

Légy te király, én pedig egyszerü kiséret:

Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!”

Összeszedi a bolond sete-suta képét,

Úgy üli meg a király aranyos karszékét. -

Odakünn az öreg, ha ki útját állja,

Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.

Megkövetem a király fölséges személyét:

Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét;

Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat!

Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!

Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - -

„Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?”

Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom:

Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -

„Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?”

Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög,

Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma -

De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.

Este magyar lakomán szívet melegíténk,

A királyért, hazáért, poharat üríténk -

„Teleitták magukat? összeverekedtek?”

Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.

Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -

„S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?”

Beste kura fi...zetésért látni a vendéget!

Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen,

De az egyik visszaoson - ez a bajom épen -

Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre!

Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.

„Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;

Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:

Útnak ered a vendég, visszaoson egyik;

Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig.”

Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg:

Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek;

De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva...

Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!

„Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán;

Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:

Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla:

Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?”

Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat!

Elrabolá földi kincsem’ és mennybeli jómat;

Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára;

Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!

„Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő -

Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!

Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe!

Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe.”

A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen!

De talán meglelem felséged körében. -

Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját!

- S kimutatá a lovag... magyarok királyát.

Gyűl Visegrád kandi népe,

Férfi és nő, agg és gyermek:

Valami lesz a vár alján,

Hogy sorompót, sátort vernek;

A poroszlók ütlegéért

Nem adják e mai látást;

Otthon macska űl a padkán,

Ütheti a kő a rántást!

Kapu kordul, szárnya fordul,

Lobog a toll, a kürt harsan:

Jó vitézek, harcra készek,

Mind lejőnek, gyülve gyorsan.

Zárt sisakkal két levente

Olyan, mint a kéményseprő:

Ujjal mutat rá a gyermek,

Ölbe sír az aprócseprő.

„Félre, félre!... pálya mérve!

Fék szorosan! láncsa szögbe!

Jól vigyázz... fuss!” - Futnak aztán,

Dobog a föld, mintha nyögne;

Fogy a térség, nő az ember,

Paizs, dárda összeroppan:

Hátracsuklik a jó Pázmán,

S úgy leszáll, hogy szinte puffan.

„Talpra bajnok! semmi, semmi:

Túlugortál a veszélyen -”

Szól amaz, felütve siskát;

A király az: éljen! éljen! -

„Éljen” mondaná a harcfi

Amint szeme könnybe lábog,

De szavak helyt vére buggyan

S vérrel együtt három zápfog.

„Isten engem!” a király mond,

„Nem akartam, jó levente;

Három ily fog! aranyt érő!

És még birta volna, nemde?

Három ily fog! úgy sajnálom,

Nem mondhatom ki eléggé:

Jó szerencse ha ezúttal

Közte nincs a bölcseségé.

De hogy, íme, jó tanáccsal

Fűszerezzem e kis tréfát:

Másszor űlj honn, ha bajod nincs,

És becsüld meg jobban Évát.”

Igy a fölség; de tanácshoz

Kalácsban se lett adósa:

Három fogért három falu

Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.

Vígan kocog haza Pázmán,

Tarsolyában kutyabőre;

Ám szekérrel asszonyához

Vásárfia ment előre.

Kérdi Éva, ezt is, azt is,

- Úgy jő neki, mint egy álom -

De a férje mind ezt hajtja:

„Tartsa Isten jó királyom!”