Példabeszéd

Fiam, szavamra nyujtsd füled,

tégy súlyos esküvést,

ujjodra kösd törvényemet,

s elméd lapjára vésd.

Nénéd a bölcseség legyen

s az okos akarat

barátnőd; - hogy az idegen

asszonytól ójanak.

Mert ablakomon néztem én

s láték sok ífiút,

s már régen vettem észben én

a balgatag fiút,

ki estve, a nap estvelén,

a napszállás felé

kerűl az út setét felén

egynémely ház elé,

holott ímé eléliben

egy asszony, mint a hab;

parázna ékességiben,

s csacsogó, s ingatag,

nyugodni nem tudó, ki nem

maradhat lábain,

ildommal otthon nem pihen,

az utcát járja kinn,

les utcán, leskel szegleten,

az ifjuhoz veti

és köti magát szemtelen,

és csókkal mond neki:

„Fogadtam áldozatokat,

teszek ma lakomát:

oh oly régen kivántalak,

jókor lelek reád!

„Felékesítém nyoszolám,

paplanom zsínoros,

s sok puha szőnyegem van ám,

egyiptomi, piros.

„Jó illatot csináltam én

ágyasházam körül,

hintvén mirrhalém, áloém,

fahéjam, bővibül.

„Jer, részegűlj, te bánatos,

emlőmre, gondüzött,

gyönyörködjünk kivánatos

ölelkezés között,

„mivel ma férjem nincsen itt,

nagy útra ment el ő,

egy zacskó pénzt magával vitt,

meg csak holdtöltre jő.”

Igy hálózá beszédivel,

szavával így foná,

ajaki hízelgésivel

magával is voná,

ki is követte hírtelen,

mint ökör, vágni vitt,

nem értvén a bolond, milyen

bilincsbe vonatik,

s mígnem a nyíl máját veri,

vészt nem alítva jár; -

vagy mint ugrándozó bari,

vagy, tőrbe, a madár. -

Most hát, fiam, hallgass reám,

s figyeljed ajkamat:

ne hajtsd elméd’ az ő után,

ösvényét messze hadd:

mert megsebesitett sokat,

megölt erőseket,

Sátánnak, ki mindég fogad,

terel vendégeket,

házának útja eltalál

a pokol szélire,

áthatván mélyen a halál

belső helyeire.