PERPÉTUEL.

Bús virágán a perpétuelnek

Titkos vágyak sohajtási kelnek;

A sohajtás száll a violához...

S vissza, fájó meg nem hallgatást hoz.

Szerelemmel néz a szép virágra,

De ez hideg, mellőző iránta!

S hogy előtte bős lelkét kitöltse:

Három követ mégyen végre tőle,

Kik háromszor meghajolva mélyen,

Violához igy szólnak nevében:

Amióta láttalak,

Álmam, nyugtom elveszett...

Ah, hallgass meg... vagy ha nem:

Vedd el e bús életet!

Lelkemben az érzelem

Tiszta, fényes, mint a hó;

S nem tudom kimondani,

Mily forró, mily lángoló...!

Mi a válasz...? ajakad

Még ne, ah ne mondja ki...!

A reménnyel szívemet

Engedd még ámítani!

Hallja mindezt a kert violája,

De kitérő választ adva rája:

Gyötrelmére perpétuelnek

A virágok búsan visszamennek.

Több sikerrel mégis aki járjon:

Követségbe mégyen ujra három,

Kik előtte meghajolva mélyen,

Szólnak a bús szerető nevében:

Érted égek, szép virág!

Ah, tekints rám nyájasan...

Szivemben a szerelem,

Hervadhatatlan mint magam!

Boldogits, ah boldogits...

Ne légy olyan idegen:

Egy füzérbe fonjon az

Édes boldog szerelem!

Ha tudnád mit szenvedek...

Gyötrő kétség habja hány!

Szivemben a bú lakik...

Arcom könyűs, halovány!

»Nem szeretlek... nem foglak szeretni!«

A kegyetlen válasz ennyi.

És utószor a kevély virágnál:

Megjelen még három bús virágszál,

Kik előtte meghajolva mélyen,

Igy beszélnek küldőjük nevében:

Puszta lett a szép virág...

Messze szállott a remény...!

Csillag és hold nem ragyog

A csalódás éjjelén!

E kebelben nem maradt

Csak a gyilkos fájdalom;

Mégis aki adta ezt:

Áldanom kell, áldanom!

Végem eljött... örökre

Hervadatlan maradok!

Hű szerelmem tart meg úgy...

Isten hozzád... meghalok!

Útra kelvén a követ-virágok:

Néz sokáig viola utánok;

Jobb szeszélyben, bánni kezdé tettét,

S várja: hogy jön tán még egy követség!

Ah, de nem jön, - nincsen aki küldjön...

Hol meleg sziv sohajtási keltek:

A kebel s ajk megszáradva állnak...

Lelke elszállt a perpétuelnek!