PÉTER.

A völgyeken vihar nyögése kél

Nagy éjszakán s a mennydörgésinél

Villámok tépik széjjel a borút

Hasgatva tölgyet, százados korút.

A dúlt folyam sötét habokba forr,

S mélyébe sziklabérceket sodor.

Szörnyű a földet rázó csattanás

Szörnyű utánn’ a percnyi hallgatás.

Irtóztatóbb az ég mikor leend?

Mikor a végítélet eljövend.

Ki jár az éjben ott magánosan?

Alatta ár, felette tűz rohan.

És a villám, ha lámpaként kigyúl,

Sugárinál körültekint vadúl.

Kinos mosoly vonúl el ajkain

Vad elszánás űl dúlt vonalmain

S kihivólag emelve fel karát,

Gunyolni látszik a vész táborát. -

Ember! megállj! ha féled istened,

Haragjában vészes kisértened.

Jobb lesz, ha kinos lelked földre hull,

Mig a nagy ég haragja elvonul.

Megy ő... mit annak fergeteg, vihar,

Kit a trónvesztés égő kínja mar?

Ki zsarnok lett hatalma bíborán,

S üzetve fut, túl bércen és hazán.

Péter! Péter! fejének a magyar

Nem kényurat, szelíd atyát akar.

Ki türelmével, mint te, visszaél,

Királypálcán koldusbotot cserél.

Eltünt a borzadalmas éj,

A nap ragyogva kel,

S mig a kiállott vész után,

Uj élet árad el;

Küzd és ví a futó király,

Magával zordonúl,

S az üldözők elől sötét

Romok közé vonúl.

Körötte csend,... keblén vihar

S a kínos érezet,

Hogy nincs többé trónjához út,

Gyilkolva fog kezet.

Vadúl szökik fel és keze

Ökölbe görcsösűl,

Alatta térde megtörik

Levél zörgésitűl.

Éles szablyát villogtat most,

A reszkető felett;

Hatalmát adja vissza majd

A csalfa képzelet.

Küzd s ví magával míg az éj

Leszállván, semmi nesz...

A vad király ösvény után

Aggódva tévedez.

Itt puszta sziklaormokon

Mélység ásít felé,

Ott rengeteg fedezte völgy

Az útat elnyelé.

Míg kínosan előre tör

S tovább, tovább halad,

Széles folyam partján az út

Előtte megszakad.

Kivel mint villámos ború,

Egy nemzet átka száll,

Enyhet, nyugalmat nem talál

Kevély Péter király.

Nagy éjfelen mély csend lebeg

S im lengve csolnakon

Halkan vált szót két férfiú

S halad zajos habon.

És mond egyik: »Ne kérd uram!

Hogyan van hon s király,

Határin él egy szörnyeteg

Átkos nevén: viszály.

S a fejdelem! István király

Sírjában sem nyugodt,

Hogy trón s pálcája ily bitor

Kezek közé jutott.

Német Péter követte őt,

Velence korcs fia,

Kiben király helyett hóhért

Talála Hunnia.

Sohajtva nézte a magyar,

Hogy német és olasz

Kalandorok lepték honát,

Mint dús mezőt a gaz,

És nem hinnéd jó idegen,

E nemzet-söpredék,

Rang s hivatalban a magyar

Fölé emelteték.

S ha szót emelt a hon fia!...

Kérdezd a sírkebelt,

Jó szándokú szavára vad

Halálcsapás felelt.

Vagy súlyos láncban szenvedett

Dühén, a férfikar.

Mit szóljak még? ős birtokán

Zsellér lett a magyar.

Titokban nőtt sok szép leány

S bús anyja reszketett,

Mert ám, ha bája szembetűnt,

Menthetlen elveszett.

S ki volt első, ki vakmerőn

Sok szende rózsaszál

Ártatlansága édenét

Feldúlta?... a király!

Csak titkosan nyögött a hon

Míg a csanádi nap!...«

A sajka leng s a hallgató

Kék ajkiba harap.

»Jött és földönfutó leve

E gyáva szörnyeteg...«

A kormányos szavát gyilok

Döfés szakasztja meg.

Hörögve a bús áldozat

Sötét habokba hull...

Felette lenge csolnakon

Gyilkosa áll vadul.

Péter! Péter! hová ragadt

Bőszült indúlatod

A partra istened se visz,

Hanyatlik csillagod!

Zúgó habok játékaul

Kormánytalan csónak halad,

Kétséggel ví a benn ülő,

Míg tart az éj s ha felriad,

Sohajtja: bár ne lenne regg!

De isten tán csodát teremt?

S kit a világ imája vár,

Az új korány el nem jövend?

Im szürkül, oszlik a homály,

Fény árad el kelet felől.

Légy üdvöz lombok dalnoka!

Ki új napunk hirnökje lől.

Lágy énekedre a kebel

Szent érzelemmel eltelik,

S a minden lét okához egy

Hálás fohász emelkedik.

De a gonosz remegve hall,

Most lelke vad s pokolsötét.

Mert a nyugalmas éjfelen

Legyilkolá emberfelét.

És most törékeny csolnakon

Hová ragadja sorsa őt?

Ártatlan vér felpárolog,

S boszút kiált az ég előtt.

»Hah« s Péter összerázkodik,

Sápadt arcán réműlet ül,

Az ölt hajós utána úsz,

Vért fagylaló kisértetül.

Fölzúg lelkén a bűntudat

- Vérén hizott vad óriás -

S számára zúgó sírkebelt,

Sötét hullám fenekben ás.

Rémarcokat lát. Felszökik.

- Mert ám az agy zavarva van -

Nem lát, nem hall, eszén kivűl

Zúgó habok közé rohan.

Fagyos börtöntorok

Vad éjszakát lehel,

S bár isten a napot

Boltjára tűzze fel,

Ki vad kinok között

Fövényire omolt,

Sötétben hagyja a

Világtalan fogolyt.

Ott ül a mult idő

Tördelt emlékivel,

Lelkén vampir gyanánt

Ujlag rágódik az;

Vércsepp barázdol a

Dult arc-vonalmakon,

Ajkin kinos beszéd

Kél kínosb hangokon.

»Hah!... mégis éj van? s ily pokolsötét,

Költsétek a napot futásra fel!

Királyi számmal én parancsolom,

S megszégyenűlve megtörik sugára

Királyi széken fénylő bíborán. -

Szétnézek a világon, mely sajátom!

Nem! nem: csak engem költsetek fel e

Vad álomból, mely nyomja lelkemet.

Fejemre tészem fénylő koronám,

Hogy a világon fény s nappal legyen,

S a népek égető sugáritól

Szemfényt veszítve arcra hulljanak!...

Ki úsz felém a mély hullámokon?

Talán a holtak kelnek újra fel?

Hah félre, kígyók! én király vagyok,

Szemem vigyáz a nép jóllétire,

Kin... nem... oh kin! nem szabad!

Oh irgalom! halljátok!... százezer

Szempárt adok váltságúl! irgalom!

Átkom reátok, gyáva gyilkosok,

Kik megmentetek a habok közűl,

S szemem vad gyilkotok hegyén megmaradt.

Ki mer kacagni? porba szolga nép!

Fölkent királyod én . . . . . . . .

. . . . . . . . Ah! hol vagyok!?

Hideg falak! Vak éj! halotti csend - - -

Tán élve sírban... oh!!!« . . . . . .

. . . . . . . . . . Szegény király!

Oltár előtt, szent ígék ajkain,

Az Úr szolgája áll;

Imája szentelt tömjénfüstiként

Az Úr elébe száll.

S amelyet esdve kér engesztelő

Szentséges áldozat,

Kiszenvedett királynak álmira

S lelkére béke hat.

S mig Pécs tornyai mélyen megható

Hangokkal zengenek,

Péter király és szenvedései

Felkölthetetlenek.