PETIKE JÁR

Két harcsaszájú, picike jószág,

Butácska, édes gyerektopán,

Tétova, együgyű, - tündéri nesszel

Most tipeg átal egy ócska szobán.

- Ébred a szívem játékos kedve,

Elborít hófehér virágeső. -

Amikor látom a kacagásom

Hangosan, édesen csapkod elő.

Sok régi holmin, szürke íráson

Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,

S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:

- Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,

És nyitva az ajka és úgy kipirul!

Hős emberi lázzal, tüzes akarással

E rózsarügyecske megállni tanul.

Most, - most! Elhagyja és indul előre,

Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!

Tip-top! S aprózva, közbe megállva

Koppan vitézül a törpe cipő.

Már ideér. Most nyújtja a karját.

- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!"

S megered szaporán, - elesni nem ér rá,

Előre hajlik - s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdeti újra.

A karszék mellé kerülök én,

Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,

S fölbillen szegényke az elején.

Remeg a szája, sírni szeretne,

Szétnéz: sajnálja-é valaki?

Gondolkozik... majd felkél szepegve,

S új erővel fog újra neki.

Rózsaszín ujját előre tartva,

"Tip-top" - így indul óvatosan,

Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:

- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"

S elnézem hosszan, homályos szemmel,

Borús káprázat száll le reám.

...Tűnnek az évek... Megöregedtem...

Egyedül lakom ócska szobán.

S ím néha erős lépés zaja hallik,

Jön egy daliás, ifjú legény,

- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" -

Tip-top! Öregesen járom körül én.

S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését

Sorra beszéli, kacagva, vígan, -

Reszketve, ijedten suttogom én el:

- "Csak lassan,

Csak lassan, okosan, Peti fiam!"