Petőfi-kép

Az én lelkemben így él a te képed:

Nagy garaboncás, a széllel dacolva

Űzöd a jövőt és a messzeséget,

Belésírván a lelked a dalodba.

Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva

És hivatásod csillagára nézve.

Vár rád a távolban egy ódon csárda

És álmaidnak késő dicsősége.

Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel

Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba,

Míg beszürkül tört ablakon a reggel.

Közönyösen ketyeg a falióra,

Te ráborulsz a zöld asztalra némán,

Mint valami nagy, magányos, sötét árny.