Petőfi koszorúi

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bujik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

hozza koszoruit.

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

hideg temetőnek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob

emlékére - kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad

virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám,

kicsi, de nem börtön!«

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

az Ő ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug koszorúk láncait ne tűrje

eleven emlékén!